Tehát szóban már eldöntötték a baba - és az én - sorsomat, jöhet a kórházi adatfelvétel, és az az esemény, ami miatt tulajdonképpen a kórházban vagyok.
Életem 'legelmélkedősebb' és leghosszabb pisilése után visszamentem az előzetes vizsgálatok helyszínére, ahol egy végtelenül kedves szülésznő felvette az adataimat, és elektronikusan 'befektetett' a kórházba. Papíron már most megindult a szülés, ha úgy vesszük. Ebbe talán nem is kellett volna belegondolnom, mert úgy elkapott a para, hogy nem tartottam kizártnak, hogy magától meg fog indulni a szülés... persze nem így történt, de talán jobb is így. Alapesetben imádom a spontán eseményeket, de ebben az esetben sokkal jobban szerettem a jól megtervezett dolgokat. Szerintem érthető, hogy miért. Tehát felvettek az osztályra, a para folyamatos, bár a parán nagyon sokat enyhített a szülésznő kedves modora, de sajnos ez nem volt elég. Innentől sodródtam az eseményekkel, bármit mondtak megcsináltam. Ha azt mondták volna, hogy menjek le kávéért, csak annyit kérdeztem volna, hogy "hány cukorral?", mert annyira szófogadó lettem hirtelen. Mindemellett próbáltam azért megtartani méltóságomat, nem poénkodni hülyeségekkel - amiket, tegyük hozzá, hogy csak én értek és mindig rosszul sülnek el -, és minden megmaradt erőmmel azon voltam, hogy a nagy idegességem és zavarodottságom közepette nehogy elkotyogjam, hogy van valami közöm a kórházi informatikai szoftverhez. Ki tudja, milyen 'kezelésben' részesülök.
Az extrakedves szülésznő bekísért a szülőszobába és átnyújtotta a kórházi hálóinget. Kicsit szakadt volt, kicsit pecsétes itt-ott de tiszta illatú és kemény a tisztítástól. Különben sem szexizni jöttem. Aztán ebben az öltözetben visszaslattyogtunk a 'döntéshozó' vizsgálóba, ahonnan jöttünk. Szorítottam veszettül magamon ezt a 'hálóinget', ami csak a nyakamnál záródott 3 azaz három gombbal, amiből 1 már leszakadt, mert a 'döntéshozó' vizsgálóban zavartalanul ment tovább az élet, jöttek a kismamák terhesgondozásra. Bár nekik is ugyanolyanjuk van, mint nekem, baromi ciki lett volna a helyzet, ha kinyílik. Na, ennyit rólam és a divatozásomról.
Leültem a vizsgálóba, ahol az ügyeletes orvos kérdezgetett ezt-azt. Itt ragadtam meg az alkalmat, hogy végre én is kérdezzek: hogyan fogják megindítani a szülést?
- A szülést burokrepesztéssel fogjuk megindítani. - hangzott a válasz.
- És ez mennyire fog fájni? - kérdeztem rutintalanul, hiszen akkor még nem tudtam, hogy a 'fájdalom' szó és a hozzá társuló érzet órákon (perceken) belül új értelmet fog nyerni számomra.
- Nem fog fájni. - válaszolta a doktornő megnyugtatóan legyintve. - A burokrepesztés a közhiedelemmel ellentétben nem fájdalmas. Pusztán annyira kellemetlen, mint egy átlagos nőgyógyászati vizsgálat. - A doktornő jól beszélt, valóban nem fájt.
13:00-kor el is végezték a fent leírt műveletet.
- És most várunk. - mondta. - Várunk, hogy elinduljanak a fájások.
13:14-kor jelentkezett is egy, amiről nagy alapossággal beszámoltam az extrakedves szülésznőnek. Ő megnyugtatott, hogy ez bizony már fájás, és a CTG is mutatja. Mivel nem olyan intenzitású volt a fájdalom, mint amire számítottam és ahogy Kandász Andi műsorában láttam az anyukák arcán, úgy gondoltam, hogy ez sétagalopp lesz, ide nekem még vagy 100 gyereket, ha csak ennyi, akkor mindet megszülöm, akár egyszerre is. Még telefonálgattam is közben a védőnőmnek és a barátnőmnek és több személynek már nem tudtam, mert jött a szülésznő bekötni az oxytocint. Mintha megéreztem volna, hogy itt bizony történni fognak dolgok, megkértem, hogy had menjek el tusolni, mert igen rám férne és mert az oxytocin után nem hiszem, hogy menni fog ... jól hittem.
Még mielőtt elindultam volna mosakodni, a biztonság kedvéért azért megkérdeztem, hogy milyen fájdalomcsillapító lehetőségeim vannak.- Háát, - kezdte a mondatot a doki - lehetőség van ugyan epidurális érzéstelenítésre, de sajnos nincs olyan orvos az osztályon, aki beköthetné. -
- Sebaj, más lehetőségek? - kérdeztem tovább.
- Kéjgázt lehetne még, de annak a csöve nem ér el a az
ágyig sajnos - (!!!)
- Na jó, hát így jártam, annak idején sem volt fájdalomcsillapítás, mégis születtek gyerekek. - mondtam. Jah, annak idején is születtek gyerekek, csak jóval nagyobb volt a szülés közbeni halandóság mind anyának, mind gyermekének... Ekkor a képen lévő arckifejezés mutatkozott meg az én arcomon is.
Nagy sietve elmentem mosakodni. Még perverz módon örültem is, hogy vannak fájások, hiszen erre vártam hosszú hónapokon át, és ez már azt jelenti, hogy hamarosan a kezemben tarthatom a pici lányomat. Aztán természet-anyánk gondoskodott arról, hogy mosakodás közben ne unatkozzak: bedurvultak a fájások. Mivel nem akarom fájdalmasan részletgazdagon elmesélni a történteket, elég az hozzá, hogy levegőt is elfelejtettem venni a fájások alatt.
Hevenyészett tusolás után visszakecmeregtem a szülőszobámba és az ágyon csecsemő pózba helyezkedve kezdtem el szaggatni a lepedőt. Már-már azon járt az eszem, hogy megkenem az anaeszteseket és akkor majd bekötik nekem az EDA-t, de hamar rájöttem, hogy erről az ágyról nem igazán tudok elmozdulni. A következő gondolatom az volt, hogy a következő babám tuti, hogy programozott császárral fog világra jönni, de ez nem nagyon segített a helyzetemen. Ekkor Isten meghallgatta a nem éppen szalonképes imáimat: benyit a szobába az extrakedves szülésznő és nagy mosollyal közli, hogy van egy jó híre.
- Remélem az, hogy valaki be tudja adni az EDA-t! - válaszoltam. És csodával határos módon az volt!
Az extrakedves szülésznő extrajófej is, mert addig kajtatott az osztályon, míg fellelte az egyetlen orvost, aki hivatott az EDA bekötésére. És ráadásul épp hazafelé készülődött az orvos, de hála az extrakedves szülésznőnek, ezt a műveletet még elvégezte.
Az EDA-t csak nagy nehézségek árán tudta bekötni, mert ekkor már kétperces fájások jöttek, plusz nem tudtam felvenni a kívánt testhelyzetet. De azért sikerült. A bekötés közben elfogott ugyan az aggódás, hogy mi van akkor, ha félreszúr, vagy pont rosszkor mozdulok meg, le is bénulhatok! Aztán a következő két perc elteltével már nem igazán hatott meg a gondolat, hogy lebénulhatok...
Bár fájások közben mindent akar az ember lánya, csak beszélni nem, az orvos mégis beszéltetett... rosszul tette, ugyanis pechemre a nagy 'izgalomban' pont a kórház negatív népszerűségi mutatóit kezdtem el ecsetelni, hogy milyen rosszakat írnak a neten a fórumokon... Ott és akkor bele sem gondoltam, hogy én éppen abban a kórházban vagyok, ahol azt magyarázom, hogy hogyan fikázzák a neten. Persze annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy miután bemutattam a kórház megítélését, sürgősen hozzátettem, hogy ez mennyire nem igaz és hogy mennyire pozitívan csalódtam és hogy mennyire fogom ajánlani másoknak is ezt az intézményt és biztosan összekeverték a kórház másik telephelyével, stb. Nem hiszem, hogy bármit is segített volna ez a helyzeten, viszont az EDA bekötése megtörtént és kezdtem is érezni a teszt dózis jótékony hatásait.
Na innentől már tényleg felpörögtek az események.
A fájdalomcsillapító bár gyorsan hatott, azért nem szüntette meg teljesen a fájdalmat. Legalább is nekem csökkentette a fájdalmat, de az is több volt a semminél! Szerencsétlenségemre csak az egyik oldalt kezdett el hatni, a másik oldalt hatványozottan éreztem mindent. De szerencsére volt nekem egy extrakedves szülésznőm (aki nem volt a választott szülésznőm!!!), aki mondta, hogy emeljem fel a csípőmnek azt a felét, ahol hatni kezd a szer, had terjedjen a másik oldalamba is. Így tettem. És jól tettem, hogy így tettem, a másik oldalamban is enyhülni kezdtek a 'dolgok'. Igazából a baba olyan sietősre fogta a dolgot, hogy ideje sem volt rendesen hatni a szernek. És ekkor eljött az a rész, amikor az ember egyszerre érzi magát Rambónak és végtelenül gyöngének. Fájdalomcsillapítás ide vagy oda, megfordult a fejemben, hogy nem tudom végigcsinálni. Szerintem egy ponton ez minden nőben felmerül. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is ez a gondolat és lesz úrrá rajta a mindent kibíró, szuper 'Rambo-women' érzés.
A burokrepesztés után kb. 3 és fél órával az extrakedves szülésznő, az orvos és jómagam legnagyobb meglepetésére eljutottunk a szülés utolsó (mármint utolsó előtti) szakaszához. Az extrakedves szülésznő megkérdezte, hogy a férjem mennyi idő alatt tud itt lenni, mivel nagyon úgy állunk, hogy percek kérdése és a karomban tarthatom a babát. Gyors telefon a Páromnak, aki kb. 3 perc alatt bent volt - a Margit kórházban, Békásmegyerről! Na ezt hívják fénysebességnek.
Nem mondom, hogy nem fájt piszkosul az egész folyamat, de azt tudom, hogy az EDA az orvostudomány talán legnagyobb találmánya! Illetve azt is tudom, hogy hívő ember lettem. Eddig sem voltam ateista, csupán a neveltetésem és a megszokás miatt gondoltam úgy, hogy létezik egy felsőbb hatalom. Most már teljes bizonyossággal tudom, hogy van! Először azért imádkoztam, hogy a procedúrát kibírjuk, Laura is és én is, majd pedig hálát adtam Istennek, mikor először megláttam Laurát. Aki átélte egy kisgyermek világrajövetelét, az tudja, hogy miről beszélek (írok).
Hiába próbálom, nem lehet szavakkal kifejezni azokat az érzéseket, amiket ott és akkor érez az ember, mikor a mellkasán ott bömböl a világ legeslegújabb emberkéje. És ez az emberke csak az övé!
2011. 10. 05-én, 16:35-kor én is átélhettem ezt a Csodát!