A második terhességem 9 hónapja alatt (újra) átértékelődött sok minden, ami az első terhességnél 'kellemetlen' és 'terhes' volt. Úgy éreztem, hogy gyorsabban eltelt, mint az első. Naná, hiszen volt, aki felgyorsítsa a napjaimat. :) A lányom gondoskodott róla, hogy egy percig se unatkozzak. Meg Borisz is biztosította a kellő elfoglaltságot számomra. Valóban minden terhesség más. Borisznál többször sikerült összeszednem gyomorfertőzést, ilyen-olyan bajokat, vészjósló görcsölgetéseket. De nem nagyon tudtam ezekkel foglalkozni, mert az akkor 2,5 éves leánykám sorra adogatta a kihívásokat. Erről majd legközelebb bővebben, mert ez is megér néhány külön bejegyzést. Elég az hozzá, hogy kalandos időszak volt ez az egész család számára.
De ez most egy szüléstörténet. Szóval. Az egész várandósságom alatt tiszta parában voltam, mert attól féltem, hogy pont akkor indul meg a szülés, mikor abszolút egyedül vagyok Laurával. Pl. a piacon, 3 kg krumpli meg 4 kg hagyma társaságában (oké oké, a kismama ne terhelje meg magát. Rendben. A családom meg nem fog enni... mert nem fogok naponta piacra járni egy össze vissza csavargó, dacból megálló, hisztiző 2,5 évessel... ). Mit csinálok Laurával?! A Férjem nem tud csak úgy eljönni a munkahelyéről. Meg hát azzal is 'riogattak' a többgyermekesek, hogy a második már hamarabb, gyorsabban jön. Mi van akkor, ha Borisz is gyorsan jön?! És mivel Borisz nyakára rá volt tekeredve a köldökzsinór (4D-s UH-on láttuk), nagyon nem akartam otthon-, vagy éppen piaconszülő lenni! De szerencsére nem így történt. Kicsit a sors kegyes keze volt minden. A dátum 2014. 06. 27. Kiírva 2014. 07. 12-re voltam. Igaz, mondta a doki, hogy nagy valószínűséggel nem fogja a kisfiam megvárni ezt a dátumot, előbb fog jönni. Az utolsó vizsgálatoknál még nagyon úgy festett, hogy jól érzi magát, esze ágában sincs kijönni. Aznap reggel valami nagyon azt súgta, hogy le kell csekkolnom a kórházi csomagomat. Nem voltak fájások, nem volt távozott nyákdugó, nem volt semmi, csak egy megérzés, hogy ez legyen kész. Napközben Laurával játszottunk, szaladgáltunk, főztünk, tettünk-vettünk, ahogy eddig is. Drága Férjem este jött haza, szegénykém 48 óra ébrenlét után. Oszlopként dőlt be az ágyba. Én is mellé. Baromi fárasztóak voltak az utolsó napok. Éjfél körül éreztem, hogy 'valami' 'valahonnan' folyik. Úgy, mint mikor 9 hónapos terhesen tüsszentesz és a tested nem zár megfelelően. Fura volt, hogy nem csak egyszer jön egy kevés, hanem úgy szépen, apránként, de folydogál. Gondoltam én mindenre, ezért alaposan 'kipárnáztam' magam. Vissza feküdtem aludni. Néha felébredtem, hogy mintha valami nyomná a derekamat, meg olyan 'fura minden'. Nem tudtam, hogy milyen az, mikor önmagától megindul a szülés, hiszen Laurát megindították burokrepesztéssel. 01:30 körül arra riadtam fel, hogy elönt valami kellemesen meleg és úszik az alsóneműm meg egy kicsit az ágy is. Gyors rohanás a WC-re, konstatálom, hogy itt minden bizonnyal elfolyt a magzatvíz. Na, mondom visszaszámlálás indul: arra emlékeztem, hogy mikor Lauránál burkot repesztettek, kb. 30 perc múlva indultak be a fájdogálások. Ehhez lőttem be magam. Férjecskémet keltegettem:
- Drágám, ne ijedj meg, elfolyt a magzatvíz.
- Micsoda?! És most mi lesz?! - kapta fel a fejét kómásan.
- Hívom a dokit és szépen lassan megindulok a kórházba.
- Akkor jól van. - szusszantotta megnyugodva és vissza is szenderedett.
Én eközben tudatosan erőltettem magamra a nyugalmat és összeszedettséget, de legszívesebben őrjöngve, sikoltozva szaladgáltam volna, kapkodtam volna mindenhez. Dokinak telefon (fogadott orvos volt, erről is majd később), csórikám azt se tudta hogy hol van, mondta, irány a kórház, nem kell kapkodni, de azért orientálódjak arra felé. Oké. Gyors 'alváz' mosás, öltözés. Taxi rendelés. Naná, hogy taxi, éjszakai BKV-val tuti nem fogok bekalandozni a kórházba. Férjecskémtől sem várhattam, hogy 48 óra ébrenlét után befuvarozzon (kb. 15 perc volt autóval az út). A békésen alvó lányomat sem akartam felkelteni, tuti megrémült volna, hogy mi történik, és nekem most csakis egy üvöltő, hisztiző gyerek hiányzik. Éppen ezért, mint a nagyasszonyok: taxival mentem. A diszpécsertől szépen nyugodtan kértem egy autót, ő megkérdezte, hogy sürgős-e, mondom neki, igen, eléggé az. Még véletlenül sem mondtam, hogy szülni megyek, mert akkor szerintem tuti nem jött volna ki senki. Senkinek sem hiányzik, hogy véletlenül összekenjem a kárpitot, vagy bármi történjen és a kocsiba szüljek. Egyébként marhára érthető is. Az autó megérkezett gyorsan, belelibbentem, köszöntem és mondtam hogy hova kérem a fuvart. A taxis kérdezte is, hogy valakim bent van-e a kórházba, hozzá megyek-e? Na, itt már nem tudtam magamban tartani és útközben kinyögtem, hogy 'nem, én fogok szülni'. A taxisra ráfagyott a mosoly és kicsit oda is lépett neki, hogy hamarabb túl legyünk a fuvaron. Nem is értettem a hülye kérdést, hiszen 9 hónapos terhesen volt akkora hasam, hogy mindenkinek feltűnik, hogy ez nem a csokitortáktól van. Meg ha egy terhes nő az éjszaka kellős közepén taxit rendel és kórházba kéreti magát, szerintem sanszos, hogy nem látogatóba megy valakihez. Na mindegy.
Az úton már azért éreztem, gyenge fájásokat, de olyan gyengék voltak, hogy rezzenéstelen arccal végigültem. Megérkeztünk a kórház autós bejáratához. Kapu zárva, sorompó leengedve. Mondtam, hogy köszi, innen már megyek én. A taxis nem nagyon firtatta a dolgot, nem éreztette, de örült, hogy megszabadult tőlem. Ezen a ponton már kezdtem úgy érezni, hogy nem csak a magzatvíz öntött el, hanem kezd elönteni a düh is, szerettem volna egy kicsit több figyelmet kapni. A férjem alszik, a taxis menekült. Ekkor jött a biztonsági őr, mert naná, hogy álmából riasztottam